Bevezető: A hazánkban is nagy sikert aratott Egyetlen sorozat második része jelenik meg 2015. szeptember 15-én az Athenaeum Kiadó gondozásában, Egyetlen méreg címmel, Rachel Van Dyken tollából. A Blogturnésok tíz bloggere vállalkozott arra, hogy Wes legjobb barátja, a balhés Gabe történetét véleményezze nektek. Érdemes követni a turnét, mert a különböző értékelések és érdekességek mellett a kedves Olvasóknak a játék helyes megfejtéséért cserébe, esélyük nyílik megnyerni a könyv egy példányát a kiadó felajánlásában.
Tartalom: Wes és Kiersten legjobb barátja, Gabe igazi balhés srác: egyik lányt fogyasztja a másik után, sötét haja és tetovált karja sem riaszt el senkit. Sőt.
Saylor igazi mintadiák: nagyszerű eredményei vannak, ösztöndíjat kap, kiválóan zongorázik, de valami mégis hiányzik az életéből – és a játékából.
A szenvedély.
Ők ketten egy zaklatott délutánon egy gyakorlóterembe futnak össze – szó szerint –, és bár elsőre taszítják egymást, hamar kiderül, hogy valami furcsa módon egy húron pendülnek.
Aztán egy napon Saylor önkéntes munkát vállal egy rehabilitációs intézetben. Az ápoltak közül kiragyog Hercegnő, a nyaktól lefelé bénult lány.
De mit keres ott Gabe minden nap? Mire Saylor választ talál a kérdésre, menthetetlenül belegabalyodik Gabe életébe. Vajon együtt sikerül megküzdeniük a múlt döntéseinek következményeivel? (Athanaeum)
Vélemény: Mivel alighanem én vagyok az egyetlen, aki nem olvasta az első részt a turné résztvevői közül, ezért nem tudnám nektek megmondani, hogy jobb, vagy rosszabb-e, mint az elődje. Nekem összességében tetszett - és a visszautalások sem zavartak különösebben, amelyek Wes és Kirsten történetéről árultak el részleteket, ettől függetlenül egyszer biztosan elolvasom azt a részt is -, ez vitathatatlan.
Végül is, Saylor karaktere, bár néha úgy éreztem, eléggé tucatszerűre sikerült - például a szürke kisegér vonulatról igazán leszokhatnának már a kedves YA és NA írók, mert kezd egy kicsit unalmassá válni ez a formula, csak mondom -, a fejezetek elején található idézetek azért meggyőztek ennek az ellenkezőjéről, vagy, legalábbis igyekeztek árnyalni ezt a bennem kialakult képet. Tetszett, hogy milyen komoly szerepet kapott a zene, és különösen a zongora, annak ellenére, hogy én személy szerint nem játszom semmilyen hangszeren, így amikor ezzel kapcsolatos dolgokról áradoztak, annyira nem tudtam hova tenni a dolgot, mivel sosem éltem át azt, hogy milyen érzés lehet mondjuk gitározni, vagy ehhez hasonló. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne értettem volna meg a szenvedélyüket például, sőt, éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, egy kicsit még irigykedtem is rájuk emiatt, mivel nekem nincs efféle szenvedélyem.
Ugyanakkor a férfi főszereplőnk... Hát, nem is tudom. Igazából, bármennyire is tetszett a könyv, éppen Gabe az oka annak, hogy úgy érzem, a cselekmény bizonyos értelemben egészen egyszerűen unfair módon kezel bizonyos dolgokat. De nem ám Gabe-re vagy Saylorra nézve, hanem egy olyan karakterre, akinek a jelenléte teljesen megérhető és elfogadható. Viszont, ha valaki hozzám hasonlóan elég fura világnézettel rendelkezik, akkor talán érezni fogja, miért vette ki az én szememben kissé furán magát az, ahogyan a két főszereplőnk végül egymásra talált. Sejtem, mit akart belőle kihozni az írónő, az üzenetet is értem, de valahogy mégsem éreztem helyesnek.
Egyébként Gabe engem kissé Isaiah-ra emlékeztetett a Szívkarambolból, és ennek semmi köze ahhoz, hogy mindketten agyon vannak varrva, hiszen ezzel az erővel ezer meg egy másik példát is hozhattam volna a tetovált férfi főszereplő kategóriában. Nem, szerintem a stílusuk nagyon hasonló, igaz, Gabe, véleményem szerint valamivel állatiasabb, vagy hogy mondjam. Benne mindvégig érezzük a vadságot, még akkor is, amikor elvileg már lehiggadt, mert megtalálta élete párját, stb, stb.
A családi háttér itt megint csak egy bicskanyitogató tényező volt az én szememben, különösen igaz ez Gabe édesapjára, akit szívem szerint belelöknék az első szembejövő szakadékba. Igazán gusztustalan módon viselkedik egész idő alatt, éppen az a fajta, aki bármire képes, ha valamiben hasznot lát, és ez például nagyon jól van érzékeltetve a könyvben, ami nekem külön tetszett.
A mellékszereplőket is nagyon szerettem főleg Lisát, akiben van valami nagyon szertelen, és ettől kissé bohókássá válik a karaktere, de a szó jó értelmében. Nem egyszer csalt mosolyt az arcomra a viselkedésével, amire egyébként nagy szükség volt, mert olykor a cselekmény elég nyomasztó tud lenni.
A sorozat - meglepő módon - nem lett elnyújtva a végtelenségig, valóban a három barát, Wes, Gabe és Lisa történetét követhetjük nyomon, nincsenek plusz kötetek még erről, arról, vagy amarról, ami szerintem nagy előny, mert így az ember nem csömörlik bele. Wes ás Gabe történetét most már ismerik a rajongók, így értelemszerűen a lány zárja majd a sort, akinek a történetére én nagyon kíváncsi leszek, ez biztos. Van Dyken stílusa alapján pedig sok drámára, és szívfacsaró jelenetekre számítok. Érdemes magunk mellé készíteni néhány papírzsepit, amikor elkezdjük olvasni valamelyik részt.
Kedvenc karakter(ek): Gabe
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/9
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Szilágyiné Márton Andrea
Kiadta: Athanaeum Kiadó
Év: 2015
Oldalszám: 328
Sorozat: Ruin (#2)
Résztvevő blogok listája:
09.06 Angelika blogja
09.07 Kristina blogja
09.08 Szembetűnő
09.14 MFKata gondolatai
09.10 Kelly & Lupi olvas
09.11 CBooks
09.12 Deszy könyvajánlója
09.13 Könyvszeretet
09.09 Dreamworld
09.15 Zakkant olvas
Nyereményjáték: Minden állomáson találtok egy YouTube videót, egy-egy fülbemászó zongorajátékkal. Írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába a videókon szereplő művek szerzőinek nevét. A kisorsolt nyertesnek 72 óra áll rendelkezésre válaszolni az értesítő levélre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz, ezt kérjük vegyétek figyelembe.
A mai zene egy remix, ugyan, de könnyen felismerhető :)
A mai zene egy remix, ugyan, de könnyen felismerhető :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése