Tartalom: Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?
Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.
Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…
A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét – egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra. (Athenaeum)
Vélemény: IMÁDTAM! Ami elég fura, tekintve, hogy ha őszinte akarok lenni, ez a könyv egy igen jelentős részben nem más, mint egy mesekönyv. Én pedig, köztudottan nem rajongok a gyerekmesékért, sosem voltam odáig a Disney-hercegnőkért, meg ilyenekért, de ez a történet úgy levett a lábamról, mint még semelyik másik hercegnős-királyfis-boszorkányos mese.
Egyszerűen odáig vagyok meg vissza Olivérért és Deliáért. Bár szerintem a korukhoz képest mindketten kicsit éretlenek a maguk módján - ezt akár fejben össze is köthetjük azzal, hogy Picoult lánya még kamasz, és emiatt én ezt nem is rónám fel hibaként -, de ettől lesz olyan aranyos, magával ragadó az egész történet.
A cselekmény két síkon játszódik: egyrészt ott van maga a valódi mese, amiből több oldal is olvasható a könyvből, plusz azok a gyönyörű illusztrációk, amik tényleg olyanok, mintha egy mesekönyv lapjáról származnának, de mellette megvan a valóság is, hiszen láthatjuk, milyen életet él Delila a hétköznapokban. De, azzal is szembesülhetünk, hogy a mesekarakterek miként is múlatják az időt, amikor épp senki sem veszi kezébe a könyvet, és az becsukva hever valamelyik polcon. Nekem egyébként ezek a részek tetszettek a legjobban, és nem csak azért, mert ilyenkor Olivér szemszögén keresztül látjuk a karaktereket, hanem azért is, mert rávilágít arra, hogy attól még, mert az írónő megírta valamilyennek mondjuk a hercegnőt, vagy akár a gonosz varázslót, azok rendelkezhetnek saját, önálló személyiséggel. A könyv szereplői inkább tekintenek egymásra munkatársakként, mint legjobb barátokként vagy épp ősellenségekként. Ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim. Na, meg azok, amikor Olivér és Delila kapcsolatba kerülnek egymással, és bizonyos értelemben mindketten próbálják meggyőzni a másikat a saját igazukról... Majd összefognak, hogy valóra váltsák a fiú álmát, ami persze közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.
Azt hiszem, ez volt a második legnagyobb pozitívuma a történetnek, hogy nem lett összecsapva, és ezen a szálon látszik meg leginkább. Ugyanis Olivért kiszabadítani a könyvből egyáltalán nem könnyű, sőt. A főszereplőink folyamatosan próbálkoznak, nincs azonnal siker. Éppen ezért, én magam is folyamatosan izgultam értük, hogy vajon az újabb kísérlet segít-e a hercegen, akinek ironikus módon, nincs más vágya, minthogy normális, hétköznapi fiúként élhesse az életét.
Mindeközben pedig ott van persze Delila és az édesanyjának a kapcsolata, ami, bár a regény elején kétségtelenül nagyon szoros, olyan, mintha fokozatosan eltávolodnának egymástól, mindezt amiatt, mert a lány kezd teljesen elszakadni a valóságtól. Minél többet beszélget Olivérrel, minél kétségbeesettebben próbálja megmenteni, annál kevésbé foglalkozik a külvilággal, beleértve a legjobb barátját is. Erről a szálról az jutott eszembe, amikor valaki például számítógépfüggővé válik, és egy idő után teljes mértékben elhanyagolja a környezetét. Amikor néhány évvel ezelőtt az édesapám ráfüggött egy böngészős játékra, én is átéltem hasonlót. Valahogy nem volt túl kellemes, hogy másfél éven keresztül csak a gép felé fordulva láttam őt, és még azt se igazán hallotta meg, ha köszöntünk neki. De vissza a könyvhöz.
Nem nevezném annyira romantikusnak, ugyanis ez a szál nincs még igazán kidomborítva ebben a részben, szerintem ez majd a folytatásban lesz várható inkább. Van benne valamennyi, ez kétségtelen, de nem nyomja rá a bélyegét az egész könyvre, és szerintem ez is egy igen nagy előnye. Könnyedén beránt, és magával ragad, elismerem, nekem elég komoly gondot okozott félrerakni néha, amikor valami mást is kellett csinálnom, mint olvasnom. Emlékeim szerint régen volt már részem ilyenben, hogy egy könyv olyannyira lekötötte volna a figyelmemet, hogy szinte gondolni se tudtam másra. De éppen emiatt maximálisan megérte elolvasni, én csak ajánlani tudom mindenkinek!
Kedvenc karakter(ek): Delila, OlivérEgyszerűen odáig vagyok meg vissza Olivérért és Deliáért. Bár szerintem a korukhoz képest mindketten kicsit éretlenek a maguk módján - ezt akár fejben össze is köthetjük azzal, hogy Picoult lánya még kamasz, és emiatt én ezt nem is rónám fel hibaként -, de ettől lesz olyan aranyos, magával ragadó az egész történet.
A cselekmény két síkon játszódik: egyrészt ott van maga a valódi mese, amiből több oldal is olvasható a könyvből, plusz azok a gyönyörű illusztrációk, amik tényleg olyanok, mintha egy mesekönyv lapjáról származnának, de mellette megvan a valóság is, hiszen láthatjuk, milyen életet él Delila a hétköznapokban. De, azzal is szembesülhetünk, hogy a mesekarakterek miként is múlatják az időt, amikor épp senki sem veszi kezébe a könyvet, és az becsukva hever valamelyik polcon. Nekem egyébként ezek a részek tetszettek a legjobban, és nem csak azért, mert ilyenkor Olivér szemszögén keresztül látjuk a karaktereket, hanem azért is, mert rávilágít arra, hogy attól még, mert az írónő megírta valamilyennek mondjuk a hercegnőt, vagy akár a gonosz varázslót, azok rendelkezhetnek saját, önálló személyiséggel. A könyv szereplői inkább tekintenek egymásra munkatársakként, mint legjobb barátokként vagy épp ősellenségekként. Ezek a részek voltak az abszolút kedvenceim. Na, meg azok, amikor Olivér és Delila kapcsolatba kerülnek egymással, és bizonyos értelemben mindketten próbálják meggyőzni a másikat a saját igazukról... Majd összefognak, hogy valóra váltsák a fiú álmát, ami persze közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik.
Azt hiszem, ez volt a második legnagyobb pozitívuma a történetnek, hogy nem lett összecsapva, és ezen a szálon látszik meg leginkább. Ugyanis Olivért kiszabadítani a könyvből egyáltalán nem könnyű, sőt. A főszereplőink folyamatosan próbálkoznak, nincs azonnal siker. Éppen ezért, én magam is folyamatosan izgultam értük, hogy vajon az újabb kísérlet segít-e a hercegen, akinek ironikus módon, nincs más vágya, minthogy normális, hétköznapi fiúként élhesse az életét.
Mindeközben pedig ott van persze Delila és az édesanyjának a kapcsolata, ami, bár a regény elején kétségtelenül nagyon szoros, olyan, mintha fokozatosan eltávolodnának egymástól, mindezt amiatt, mert a lány kezd teljesen elszakadni a valóságtól. Minél többet beszélget Olivérrel, minél kétségbeesettebben próbálja megmenteni, annál kevésbé foglalkozik a külvilággal, beleértve a legjobb barátját is. Erről a szálról az jutott eszembe, amikor valaki például számítógépfüggővé válik, és egy idő után teljes mértékben elhanyagolja a környezetét. Amikor néhány évvel ezelőtt az édesapám ráfüggött egy böngészős játékra, én is átéltem hasonlót. Valahogy nem volt túl kellemes, hogy másfél éven keresztül csak a gép felé fordulva láttam őt, és még azt se igazán hallotta meg, ha köszöntünk neki. De vissza a könyvhöz.
Nem nevezném annyira romantikusnak, ugyanis ez a szál nincs még igazán kidomborítva ebben a részben, szerintem ez majd a folytatásban lesz várható inkább. Van benne valamennyi, ez kétségtelen, de nem nyomja rá a bélyegét az egész könyvre, és szerintem ez is egy igen nagy előnye. Könnyedén beránt, és magával ragad, elismerem, nekem elég komoly gondot okozott félrerakni néha, amikor valami mást is kellett csinálnom, mint olvasnom. Emlékeim szerint régen volt már részem ilyenben, hogy egy könyv olyannyira lekötötte volna a figyelmemet, hogy szinte gondolni se tudtam másra. De éppen emiatt maximálisan megérte elolvasni, én csak ajánlani tudom mindenkinek!
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/20
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Babits Péter
Kiadta: Athenaeum Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 368
Sorozat: Between The Lines (#1)
Résztvevő blogok listája:
03.01 Kelly és Lupi olvas
03.03 CBooks
03.05 Deszy könyvajánlója
03.07 MFKata gondolatai
03.09 DreamworldNyereményjáték:
A játékunkhoz Yvonne Gilbert illusztrációit hívtuk segítségül, aki a Sorok között gyönyörű rajzait is készítette. Minden állomáson egy-egy híres mesét kell felismernetek és beírnotok a címét a rafflecopter doboz megfelelő sorába. Figyelem! A kisorsolt nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levélre. A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése